Egy tavaszt és egy nyarat töltöttem Argentínában, 1968 októberétől 1969 márciusáig. Úgy tetszett, hogy közéleti nyugalom, szemlélődésre alkalmas, békés turisztikára jó csend honol Argentínában legalábbis egy idegen látogató számára. 1971-ben, kéziratom befejezése után egy évvel, annak újraolvasása során fedezem fel, hogy azok az utcai történelemóráimon szerzett értesüléseim és élményeim, melyeket a könyvben megírtam, ha nem is jósolják meg határozottan az ottlétem óta bekövetkezett forrongó változásokat, egyet kétségtelenül jeleznek. Azt, hogy az a szemlélődésre jó csend csak viharszünet volt.
Szeretném az olvasótól azt a bírálatot hallani, hogy Argentína viharszünetben című könyvemben sikerült valamennyire nemcsak állóképeket rajzolnom, hanem embereket megszólaltatva, mozgást-változást jelezve, néhol megközelíthettem a legnehezebbet: a folyamat ábrázolását. A nem befejezhetőt. (Ignácz Rózsa)