Jevtusenko, ez a gyermekien őszinte, nyersen szókimondó, friss és harsány, tiszta indulatú költő az ötvenes évek közepe táján tűnt fel az irodalomban, s nevét hamarosan megismerte az egész világ. Első magyar nyelvű kötete 1961-ben látott napvilágot, s az azóta eltelt évek folyamán olvasóink is egyre jobban megismerték és megszerették e kivételes tehetségű költő poézisét.
Jevtusenko költészetének középpontjában az ember áll, az ember élete és világa minden örömével és bánatával, szenvedéseivel és szépségével. De ugyanilyen erővel szólal meg verseiben az emberiség boldogsága, békéje iránti aggodalom s a szenvedélyes tiltakozás, a pusztítás, az embertelenség, a háború ellen. „Mindent meg kell tennünk szavunkkal, hogy az emberiség ne juthasson el a bumm-ig, ahogy Eliot írta. De szavunkkal azért is mindent meg kell tennünk, hogy az emberiség ne juthasson el a szellemi jóllakottság önelégült üvöltéséig, ami erkölcsileg legalább olyan veszélyes, mint a háború. S amikor majd az élet pályaudvarán fel kell szállnunk az utolsó vonatunkra, hadd ragyogjon az élőknek hátrahagyott végrendeletként a pályaudvar falán mindaz, amit írtunk” – mondta a költő a szófiai írótalálkozón, tömören és világosan megfogalmazva ezzel költői hitvallását.
Kötetünk Jevtusenko tizennyolc évi költői terméséből ad válogatást időrendi sorrendben.