A 14. században vagyunk. Ismét két király: apa és fia. Károly Róbert a számtalan Árpád-házi király után az első, aki nem magyar születésű volt, és uralkodói pályája kezdetén még nyelvünket sem ismerte.
A francia-olasz Anjou családból származott, és hiába érkezett 12 évesen Magyarországra, még vagy húsz évet kellett várnia, míg hatalma kiteljesedhetett. Amikor idejött, a magyar bárók, tartományurak valóságos ámokfutásának lehetett szemtanúja - egymást és az országot irtották és pusztították éppen, féktelen és esztelen hatalmi mámorban számolva le mindenkivel, aki nem az ő oldalukon állt. Eközben persze pusztult az ország és lakói is.
Mindezek ellen tett az apa, amint módja nyílt rá, és sikerült is felülkerekednie. Mire eljött érte a halál, egy nagyon is rendben lévő és megerősített országot adhatott át 16 éves fiának, aki aztán negyven éven (!) keresztül uralkodott a magyar trónon. Mivel apja megtisztította a terepet számára, neki annyi dolga maradt, hogy visszaszerezze külföldön azt, amit az elődök korábban elveszítettek, és mindezt meg is tartsa a magyaroknak. I. Lajost nem véletlenül nevezték „Nagy"-nak - negyven év belső békességet hozott a sokat szenvedett országnak, miközben a határokon túl csaknem szünet nélkül vívta a háborúkat. A Magyar Királyság az ő időszakában érte el legnagyobb kiterjedését.
Kár, hogy mire lejárt az ő ideje is, a királyi hatalom nálunk is meggyengült, és ismét a bárói csoportok kezébe készült átcsúszni a hatalom.