„Ha valamit már tudunk,

Nem helyes elfelejteni.”

(Bél Mátyás)

Túl sok van a rovásán”

A címben foglalt magyar közmondás közismert ma is – ezért valószínű, hogy a köznek (mindnyájunknak) köze van hozzá. Ugyanis a rovás, a magyar rovásírás – mint a nyelvünk is – egyedülálló Európában, de távolabb megtaláljuk analógiáit fába, kőbe vésve. Rovással írásunkat a türkökéhez hasonlítják, így feltehető, hogy a szám-rovásunk is honfoglalás-kor előtti. Könyv szavunk pedig állítólag kínai eredetű, de a papír ismerete nélkül ez vajon mit jelentett? Ha festékkel háncsra, bőrre írtunk – annak nagyobb felülete feltekerve előnyösebb volt. Összefüggő, hosszabb szöveg papír híján csak fa-pálcákon, vagy fatáblákon képzelhető el. Azokra pedig róni kellett a jeleket.