Sütő Andrást szép erdélyi nyelve, a romániai magyarság sorsáért tevékeny indulata, a híd-szerep vállalása egyik legismertebb, legkedveltebb írónkká avatta. Elbeszélő műveit, színjátékait, esszéit nagy gyönyörűséggel olvassuk.
Mestereiről, barátairól, sorstársairól úgy emlékezik meg, hogy személyes emlékeiben, önéletírásszerű visszapillantásain, vallomásaiban egy ország gondja-baja, jelene és múltja is tükröződik, sőt jövőjére is nyílik ablak. Esszéi, úti tűnődései minden mondatukkal arról tanúskodnak, hogy Velencében éppúgy, mint Teheránban, Weimarban éppúgy, mint Rómában, mindig hazagondol, mindig megmarad annak a tájnak és emberi közösségnek elkötelezettségében, mely útjára bocsátotta. Ugyanazon gondnak a szorításában járt-kelt, nézelődött – ahogyan ő maga írja –, más szóval: a mezőségi asszonyok ősi példája szerint, az úti reménységgel együtt magával vitte otthoni fonnivalóját is.
A kötetben a Nagyenyedi fügevirág és az Évek – hazajáró lelkek című nagy sikerű könyveiből válogatott esszéit, cikkeit, naplójegyzeteit adják ki újra, a legjelentősebb színházi tárgyú beszélgetésekkel kiegészítve az előbbieket.