A 13. század utolsó harmadát a történészek a feudális anarchia korának nevezik. Az ország erejét állandósult belső viszályok emésztik fel, a tegnapi szövetségesek mára ellenségek, hogy holnap talán ismét érdekszövetségre lépjenek. A Kőszegiek, a Gut-Keledek, a Csákok kiskirályként szabdalják szét az országot; külön államot jelent az államon belül az egyház szervezete, és megint csak más érdekeknek engedelmeskednek a tatárdúlás után behívott kunok.
Ilyen körülmények között lép trónra - gyerekfővel - 1272-ben az utolsó előtti Árpád-házi király, IV. László. Alakját a kortárs krónikások is , a történelemtudomány is sokféleképpen írják le. Kézai Simon, aki előbb nevelője, majd tanácsadója és historikusa, látja benne a nagyra hivatottságot, de azt is tudja, hogy a kor nem alkalmas László uralkodói képességeinek kibontására. Szeretne egy Árpádhoz vagy akár Attilához hasonló világhódítót nevelni belőle, de a király erejét a belső viszályok, az elhibázott külországi háborúk és saját gyengesége fogyasztják. Az észérvek és a nagypolitikai megfontolás Izabella nápolyi herceglányt kényszerítik László hitveséül. Lászlót azonban a szíve egy kun leányhoz, Éduához húzza.
Ezt a feszültségekkel teli kort s a kibékíthetetlen érdekek hálójában vergődő Lászlót mutatja meg az író. Akárcsak korábbi regényei, az Édua és Kun László sem a mába kacsingató történelmi parabola. László vívódása, felizzó szerelme Édua iránt azonban ismerős,a regény alapkérdései a ma olvasójához szólnak.