„Mintha örökké valami titkos zenét hallgatna, úgy figyel a saját lelke zsibongására. S ha beszél, csodálatos történeteket mond szem nem látta, fül nem hallotta dolgokról. A tündérek gyűlnek-gyülekeznek az ő mézédes szavát hallani, leülnek a százszorszépekre, mint zsámolyokra, a császárszakáll, a gyűszűvirág, a szarkaláb kelyhébe, mint páholyokba, és úgy hallgatják a gyönyörű beszédet.

Még a buzgó Szorgalom is letelepedik pici édes testvére kedvéért, mert ez a – Mese.” Móricz Zsigmond páratlan élet- és élményanyagából, fényes fantáziájából és igazságvágyából született történetei igazgyöngyökként ragyognak a magyar meseirodalom remekművei közt.

Az élet és az irodalom Móricz gyermekeknek szánt prózájában is erősen összefonódott – miként felnőtteknek szánt regényeiben, novelláiban –, hiszen sok megélt, megtapasztalt, látott, hallott eseményből dolgozott, azokat átéléssel és az őszinteségre örökösen törekedve öntötte betűkbe.

Ezekben a lelket mélyen megérintő művekben hűen ábrázolja a korabeli hétköznapi életet, de a múltba, a történelembe ágyazott eseményeket is, sőt megcsillantja bennük a természettel összhangban élő, az állatszereplőkbe, az élettelen világba emberi lelket lehelő teremtő erejét és humoros, játékos énjét is.

E gazdag mesekincsből nyújtunk át a kis és nagyobbacska olvasóknak egy színes csokorra valót, hogy a szem nem látta dolgok zsibongó csodákká elevenedjenek, hogy a királyok és a merész vitézek életre keljenek, és az igazság örökké győzedelmeskedjen