Az első, 1960-as EB előtt az UEFA még alig tudott 13 tagállamot rávenni a nevezésre, magára a tornára pedig kevesebb ország jutott ki, mint ahány tagja volt az EU alapját képező európai szén- és acélközösségeknek.

De az 1976-os selejtezők izgalmai bizonyították, hogy négy csapatnak már szűk a földrész nagy randevúja, 1988-ban Nyugat-Németország azt tette nyilvánvalóvá, hogy a lokális európai eseménynek globális rangot lehet adni.

1966-ban látszólag Angliába "tért haza" a futball, valójában azonban a rendszerváltás utáni, átrajzolódó Európának nyílott ki immár tizenhat csapattal, most pedig már a selejtezőben indulók csaknem fele, 24 együttes lehet ott a tornán. Idézzük hát meg ezt a hőseposzt, amely Párizsban, a "világ fővárosában" kezdődött, és amely hamarosan ott is folytatódik.

Idézzük meg Jasinnal, Benével, Rivával, Müllerrel, Panenkával, Schusterrel, Platinivel, van Bastennel, Schmeichellel, Sukerrel, Zidane-nal, Rehhagellel, Xavival és Fernando Torresszel sok-sok kalandját annak az ádáz "harcnak", amely az ezüstös serleg birtoklásáért folyik.