Paudits Béla önvallomását tartja a kezében. Külön köszönet illeti őt azért a hihetetlen őszinteségért, amelyet azért tanúsított, hogy Ön, kedves olvasó, ne érezze becsapva magát, ha a könyv végére ér. Nem szépített semmit, nem cukormázzal leöntött öndicséret kapott itt helyet. Paudits nem igyekezett hibátlannak beállítani magát, és nem titkolt semmit.

Bár tehetsége, és az, amit a színház világában elért, talán felhatalmazná arra, hogy kissé rózsaszínre fesse saját nimbuszát. Nem tette. Olyan dolgokról vallott, amelyekről eddig még soha, senkinek. Magánéletéről is, amiről valóban keveset tudhattunk. Bizony, gyakran csak a legszebb történetekről írt a korabeli sajtó.

Így van ez, ha egy színész boldog, könnyebben beszél, mint amikor nehéz a sorsa, vagy fájdalom éri. De nemcsak a magánéletével kapcsolatban tárulkozott ki Paudits. Elmondta véleményét szerepeiről, kollégáiról, szerelmeiről. Néha talán túl őszintén is. Egyszerre szólal meg a gyerek, a férfi, a színész, az énekes, az intarziaművész, az EMBER.