Az Auschwitzot átélt, párizsi emigrációban alkotó magyar származású festőművész, Livia Vajda vall életéről a lányának. Párizs, tizenkettedik kerület, spontán nemzedék, kicsit gyér. Hiányzanak a gyökerek, a kapcsolatok, a családi emlékek, valami ócskaság érzelgős szagokkal és ízekkel. Avas, rozsdás, elavult, giccses, csinos. Szerető hátország, hús-vér emberek. Hiteles, egyetemes családtörténet.

Helyette nekem nem jut más, mint órákon át a nemzetközi magazinok: Life, and death: a képeken lesoványodott, mezítelen testek, halomban vagy külön-külön; csíkos pizsamás, borotvált fejű férfiak, üres tekintetű nők. Néha azon kapom magam, hogy úgy méregetem a fényképeken a holt vagy élő embereket, hogy reszketek, hátha felismerek valakit a mieink közül.

Jóvátehetetlenül hiányoznak a nagymamáim meg a süteményeik. Nénesse és Lili családjának a nagymamáit hiányolom. De hol a panasziroda? Kinek címezzem a levelet? Könyörgök Liviának, tegye elevenné a csontvázakat. Helyettesítse emlékezetével a képeslapokét, csináljon nekem lombos családfát, lengő szellővel és göcsörtös gyökerekkel.

Végül negyvenöt évvel a születésem után, negyvenkilenc évvel Auschwitz után megígéri, hogy beszélni fog. Monique Gehler, Livia Vajda festőnő lánya, újságíró. A Nouvelles littéraires és a L'Événement du jeudi című tekintélyes lapok riportere volt. Több dokumentumregény szerzője.