Jelen történet az idők változásáról szól, amiben az ember mindig ember marad. A történet ugyan új, ám a lélek régi, és a rossz meg a világvég hozadékaival terhelt. A sorscsapás és a megsemmisülés tragédiája fátumként lebeg a fejünk felett, de egyben prófécia is. Rövid mondatai az elbeszélés könnyedségét sugallják, helyenként aforizmaként, korunk filozófiai tételeiként hatnak.

A főhős történetébe különös színt és mélységet visz Jovan Sterija Popovic jeles szerb drámaíró és Petőfi Sándor nagy magyar költő nyolc-nyolc versrészletének a fejezetek élén való közlése mintegy figyelmezetésként, hogy ha hősök nem is, de nekünk látnunk kell a költők józan ítéletét. Akár szerepet is cserélhetnének, mert a szerb és a magyar költő is ugyanazt üzeni népének.

A történelem olyan véres folyam, amelyben a regény hőse, Grujic fuldokol és úszni próbál. Az író 16 fejezeten át viharos és erőteljes menetben, kiélezett dramaturgiával és merész vágásokkal teszi izgalmassá a regényt. Az elkeseredett harcos, akit a szerencse állandóan elkerül, de akit mindig pártfogásába is vesz, hazatér a lerombolt otthonába.

A tengernyi vér után az élet úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna. Pedig... És a vadrácok meg a magyarok istene mindazt látta. A búza is békében zöldellhet kora tavasszal, és lehet belőle kenyér mindenkinek: szerbnek is és magyarnak is. Csak együtt arassanak.