Nagy Lajos

• aki roppant tehetséges és egyben igen pikírt író volt
• több karcolatában is a tehetségtelen írók jellemrajzát boncolgatta természetrajzi alapossággal. A tehetségtelen író egyik ismérve, írta Nagy Lajos, hogy novelláskötetének olyan címet ad, mint „A kakukkmadár, és más történetek”. Mikor kölyökkoromban ezt olvastam, azonnal elhatároztam, hogy egyszer írok egy novelláskötetet, aminek ez lesz a címe. Mint oly sok minden, ez sem sikerült. Ennek a kötetnek sem ez lett a címe, pedig lehetne, hiszen nincs benne szó kakukkmadárról, sőt történetekről is csak bizonyos mértékig
• inkább afféle lenyomatok ezek („No hiszen! Lenyomatok!”
• dühöngött volna Nagy Lajos). De hát hol van Boris Vian Pekingi ősz-ében Peking, és hol az ősz? Na ugye! Ahogy válogattam ezeket a szövegeket, egyszerre találtam állandó mintákat és kaleidoszkópszerűen változó rémségeket. Úgy meredtem rájuk, mint egy peches fekete rigó (vagy tetszés szerint más madár, mínusz kakukk) a fészkében sorakozó tojásokra. Az egyik valahogy kilóg a többi közül. Többnyire ezekről a kilógó pillanatokról szoktam írni. Ha úgy tetszik, ezek a szövegek mind kakukktojások, és így persze éppen ez bennük a közös: a mindigmásság folyamatossága. Elszálldogálunk a kakukkfészek fölött, és
• ahogy Seneca írta
• közben eltelik az egész életünk. A kakukkos babona szerint, ha az ember kakukkot hall, meg kell számolni, hányat kakukkol, és annyi évet fogunk még élni. Lakik itt mellettünk az erdőben egy kakukk, este szokott kakukkolni. Sosem számolom, mert nem vagyok babonás. Tegnap este tizenhét kakukkolást nem számoltam. Kicsit remélem, hogy ma több lesz.