A nagykövetné finom, de szerény értelmű frankofón úriasszony volt, magyarórákat adtam neki diákként a hetvenes években, nehéz dolgom volt vele, és ha egyszer-egyszer földerengett benne végre valami megértésféle, azt mondogatta, hogy aha, értem már, franciául pont fordítva van ez is. És persze nem így, hanem franciául mondta ezt, vagyis én most fordításban idéztem őt, nyilván. Akkor pedig

• ha már egy műfordítós sorozathoz írott bevezetőben teszem ezt, és a sorozatnak a Pont fordítva címet adtam
• mindjárt magyarázhatnám is, hogy miért éppen így és nem másképpen fordítottam a nagykövetné szavait, meg hogy miért nem baj, ha germanizmus (vagy mi) az, hogy pont; továbbá, gyengébbek kedvéért, a (mű)fordítás, illetve a meg- (ki-, be-) fordítás egybecsengésének, illetve a magyar kifejezés és az indoeurópai nyelvekben használatos, trans-latio típusú, "átültetős" megfelelők viszonyában rejlő metaforát is kifejthetném akár. Akár, de nem most. Most hadd mondjak csak annyit: komoly tárgyakról szólnék
• művekről és fordításokról, okos és buta szerzőkről és fordítókról, műhelyélményekről, fordítás és interpretáció, fordítás és közélet viszonyáról
• komolyakról tehát, de nem "úgy". Hanem pont fordítva
• írta a szerző a Magyar Narancs-ban 2013 óta megjelenő tárcasorozata bevezetőjében. Kötetünk ezekből és más írásokból állt össze. Barna Imre 1951-ben, Budapesten született. 1975-ben, az ELTE Bölcsészettudományi Karán, olasz-német szakos tanári diplomát szerzett. 1976 vége óta
• 1987-től főszerkesztőként, 2006-tól 2013-ig igazgatóként
• az Európa Könyvkiadó munkatársa. 1995 és 1998 között a Római Magyar Akadémia igazgatója volt. 2003-ban az Olasz Köztársaság Érdemrendjének lovagkeresztjével tüntették ki. Műfordítói tevékenységéért 2006-ban József Attila díjat kapott.